Egyszer 가사

Ahogy átölel a fájdalom, érzem a szenvedés kacaját a lelkemben... és tudom, hogy még élek. Távol a dombok mögött homály ereszkedik a végtelenbõl, és beborítja a holtak felemésztett múltjait. Tudom, hogy várnak... s tudják, hogy várom. Most sírok mert körülöttem minden fáj. A múlt mindig emlékeztet, mert szereti nézni a vonaglásom... Ahogy lelkem remegve vágyódik a dombok mögé, de testem fogva tartja és kínozza. A csillagok is szomorúan néznek bele az univerzumba... örökké. Ez a sorsuk... és tudják. Talán hamarosan lelkem kiszabadul testem fogságából, és sikoltva alászáll a tér és idõ origójába. És ott lesz körbevéve a magányommal... Fekete, üres állapot. S a múlt melyre nem emlékszem mást kínoz majd... és én boldog leszek... Én és a magányom.