Levél 가사

Egy levél könnye, amely az övé s mindené... egyszer elmúlik, és mégsem. Az erdõ megérintõ magánya átfonja ereim s megérinti bensõm elhagyatott világát. Tükörbe nézve egy tükörképet látok... és csak érzem... hogy talán. A köd oly bársonyos és szép és magányos mint egy lélek... a semmiben... a szélben. Madarak halk röpte töri meg a csöndet finoman és tisztelve... Egy levél mely lehull a fák elöregedett ágairól... és alászáll a rothadás világába. Semmi sincs és mégis körbevesz... megidéz. Egy fátyol mely anyaként betakar és álomba ringat... a levelek elhullajtott könnyei közt... A köd emlékeiben tovább élve.. s látva. Táncot jár a fájdalom lehelete a fák között a mélyben, s halk sírása visszhangzik a vájatok megöregedett üregeiben... Várva a vég megértõ átfonását. És a levelek csak sírnak... s könnyei aláhullnak.